Egy ideje érzem magamon, hogy dolgozik bennem valami, amiről nem tudom, hogy mi. Emlékszem, amikor elkezdtem az egyetemen a diákirodában a rendezvényszervezői életem… amikor közelgett egy-egy fontosabb esemény, rám tört a szorongás. Éreztem a testemen. A leggyakoribb tünet az volt, hogy nem kaptam rendesen levegőt. Próbáltam egy nagy, öblös, a tüdőmet átjáró levegőt venni, de nem ment. Megakadt valahol fenn. Ilyenkor próbáltam ásítani, vagy valami technikával nagyobb levegőt venni, de nem ment.

De volt ennél durvább is…

Emlékszem arra, amikor egyszer arra lettem figyelmes, hogy az egyik lábam rövidebb a másiknál. Még sántítottam is 1-2 napig. Komolyan megijedtem, hogy ez mi a fene lehet. Leültem és próbáltam átgondolni, mi a franc ez. Hogyan lenne az egyik lábam rövidebb a másiknál? Sehogy, az nem lehet. Ez csak valami lelki cucc lehet… Ahogy ezt megbeszéltem magammal, már nem is sántítottam.

2017 tájékán ott volt az a pár hét, amikor össze-vissza vert a szívem. Határozottan éreztem, hogy szabálytalanul zakatol, időnként egy-egy kemény, erős, nagy dobbanással. Mi a fene? Mit csináljak? Google! Megnéztem, mit lehet tudni a szívritmuszavarról. Stressz! Oké, oké, de mitől stresszelek? Ááá, pár hét múlva Rómában angolul fogok előadni. Szuper, de nem tudok angolul… De legalább rájöttem. Ez nem múlt el 🙂 Nem tudtam mit tenni, így inkább csökkentettem a napi kávé adagom és próbáltam túlélni az előadásig tartó időszakot. Sikerült. Azóta rendben van a szívem.

Nem kapok levegőt!

De most itt mi a franc van? 3-4 hete megint velem van a régi jó kis “nem kapok levegőt”. Mit tegyek? Mi lehet a bajom? Mit csinálhatnék? Pár éve láttam Cser Zoltán buddhista tanítónak egy videóját. Már nem emlékszem, miről is szólt, de valami olyasmi volt benne, hogy próbáljunk ne küzdeni az ilyen helyzetek, azaz önmagunk ellen. Próbáljuk megismerni ezt az oldalunk. Hívjuk be a démonunk a házunkba és üljünk le egy teára vele. Ismerjük meg és majd a megismerésen keresztül megérkezik a megértés és a helyzet feloldódik.

NEEEM KAPOOOK LEVEGŐŐŐT!

Értem, próbálom. Nem feszülök rá arra, hogy nem tudom, mire feszülök rá épp annyira, hogy nem kapok tőle levegőt. Nem akarom megoldani. Elég megismerni. Szóval ismerkedjünk. Hogyan is? Vegyük elő a régi jó technikát, szálazzuk szét a szitut. Mi zavarhat? Tételezzük fel, hogy olyan dologtól szorongok, ami nem csak a tudatalattimban van. Miért is? Mert ha a tudatalattimban van az ok, azt nem tudom szétszálazni. Mert azt csak tudatosan tudom. Már a szó is ezt mutatja: tudom.

Szóval tudom.

Ha tudom, de egyből nem ugrik be, akkor valami miatt ezt a dolgot a tudatom próbálja úgy kezelni, hogy ne tűnjön nagyon fontosnak a probléma, de közben az. Annyira az, hogy a lélegzetem is elakad. Pff. Milyen dolgok foglalkoztatnak:

• Mi lesz a fiaimmal? A fiaim a felnőtté válás azon szakaszában vannak, amikor lassan teljesen leszakadnak a családi háttérről. Lehet, hogy ettől szorongok? Félek, hogy nem lesz kontrollom felettük? Félek, ha nem úgy fognak élni, ahogy azt szeretném, akkor hogyan fognak élni? Félek, hogy ha nem lesznek sikeresek, boldogok, elismertek, vagy bármi, akkor az az én kudarcom? Kudarcot vallok, mint szülő? El tudom-e fogadni azt, hogy ők máshogy élnek, mint én, másban élik meg a sikerüket, bármi is az? Hm. Fejből azt mondom: persze! Simán! Bízom bennük! Éljenek úgy, ahogy szeretnének! Biztos?
• Mi lesz a karrieremmel? Két és fél éve, hogy nyugdíjaztam magam. Azóta önismereti utat járok, másoknak segítek céget építeni, cégvezetőket támogatok, tanulok, csupa hasznos dolgot csinálok. De ez karrier? Van célom? Cél lehet-e az, hogy a célomat keresem? Van tervem? Lehet-e az terv, hogy nyitottan járok, beszélgetek, tanulok azért, hogy megtaláljam a célom. Ezzel lehet pénzt keresni? Ebből meg lehet élni? Ha a tőkejövedelmem elegendő, kell, hogy legyen munka jellegű jövedelmem? Nem. Nem? Nem tudom. Kell, vagy csak szeretném? 47 éves koromig kellett. 18 éves koromtól magamat tartottam el. Ez majdnem 30 év és azóta alig több, mint 2 év telt el. Fejben átálltam, de elfogadtam ott mélyen belül? Anyám is mindig azt kérdezi: fiam, van már munkád?

Szorongok.

Egzisztenciális szorongásom lehet. Bármennyire értelmetlen, logikátlan és számomra is viccesen hihetetlen. Fejben minden rendben. Rendben. És mégegyszer leírom, hogy biztos legyek benne: rendben. Ha átgondolom, hogy mi lehet a baj, a válasz: semmi. De valami van, mert kuxxára nem kapok levegőt. És ha nagyon kapargatom a dolgokat, ez a két fenti téma jut csak az eszembe. Ezek lehetnek az okai, vagy ezek közül az egyik? Vagy esetleg van valami, ami mélyen elbújva fojtogat belülről? Nem tudom.

Mit tegyek?

Beszélgetek róla. Hol önmagammal, hol a párommal, hol a barátaimmal. Ahogy elmondom, már picit jobb. Kicsit olyan, mintha az a valami, az az elnyomott gondolat, ami belül a torkom szorítja nem csinálna mást, mint kétségbeesve kapaszkodna valahova azért, hogy onnan a mélyből valahogy a felszínre jöjjön és szavakban testet öltve kiszabaduljon. Hát…

…Engedem hadd menjen,

szaladjon kifelé belőlem…

—
A cikk eredetileg a vendler.hu blogon jelent meg.