Folyamatosan változik az, hogy hogyan vagyok benne egy-egy beszélgetésben. Egy jó ideje inkább csak ülök és csendben figyelek, hallgatok. Figyelem a beszélgetéseket, nézem a többieket, próbálok benne lenni a történetekben, tanulni belőlük. Ebben a nagy csendben levésben egyszer csak az tűnt fel:

Nincsenek kérdések. Szinte soha.

A sok történet, közlés, monológ, állásfoglalás, tanítás, egymásnak feszülő vélemény, vita közt olyan ritkán kérdezünk egymástól.

De miért nem kérdezünk?

Volt egy elég hosszú időszakom, amikor nem igazán kérdeztem. Kivéve talán a munkamegbeszéléseket. Valahogy nem ment, vagy hát eszembe se jutott. Mint minden, talán ez is valahol a családi neveltetésemhez nyúlik vissza. És talán én is így neveltem a gyerekeim…

Miért kérdeznék, ha gyerekként is csendre intettek, ha már túl sokat kérdeztem. Ahogy én magam is valószínűleg rövidre zártam a fiaim, ha nem tudták befejezni a folyamatos kérdezgetést. De nem is kell messze mennem. Kata, a feleségem roppant kíváncsi, mindent megkérdez. Érzem magamon néha, hogy nehéz mindenre válaszolnom.

Ne kérdezz, majd én elmondom!

A tanítási gyakorlatomon tanítottam általános iskola alsóban, felsőben, majd gimiben is. A kicsik elképesztően érdeklődők voltak, mindent megkérdeztek. Tanító bácsi, tanító bácsi! Ez mi? Az hogy van? Nem is tudom, hogy bírják ezt egész nap a tanítók… Majd talán felsőben, valahogy csendben maradtak a gyerekek. Az a jó gyerek, nem? Nem kérdez, nem zökkent ki. A gimiben pedig már akkor sem kérdeztek, ha kifejezetten kértem őket. Talán kényelmesebb, egyszerűbb, kezelhetőbb, ha a gyerek nem kérdez, csak válaszol. És persze azt a választ adja, amit elvárunk tőle.  

És itt van még az, amit magunk körül látunk zakatolni a tévében, meg az interneten. Az influenszerek, a sztárok, a politikusok, a sikeres emberek, a véleményvezérek mit tesznek? Megmondják nekünk a tutit: mit egyek, mit vegyek, mit tegyek, hogyan kell jól éreznem magam, melyik a jó autó.  Ebben a modern társadalomban az interakcióink talán inkább párhuzamos közlésekre, mint a kérdezésre épülnek. Talán hajlamosak vagyunk/lettünk arra, hogy saját gondolatainkat és nézeteinket hangsúlyozzuk, nem pedig másokét kérdezzük.

Félünk kérdezni?

Talán. Talán félünk. Félünk attól, mit nyit meg a kérdés. Félünk a visszautasítástól vagy kritizálástól? Sokszor talán én azért nem kérdeztem, mert féltem a negatív reakcióktól. Attól, hogy a kérdésem butának tűnhet (jajj kisfiam, ne kérdezz ilyen butaságokat!), vagy hogy a másik fél elutasít, nem válaszol. És ha nem válaszol, akkor az miért van? Nem érdemlem meg? Válaszra sem méltat?

Vagy okosabbnak, erősebbnek tűnik az, aki közöl és nem kérdez? Mert ő tudja. Ő tanít. Aki tanít, az a mester. A mester a főnök. Ő áll a színpadon. A katedrán. Felettünk. És mi is fenn akarunk lenni. Hát nincs kérdés.

Hülye az, aki kérdezni se tud?

Szóval lehet, hogy egyszerűen csak hülyülünk? Erről is az okostelefonok és a közösségi média tehet? Az internet, ahol a gyors információcsere vált elsődlegessé. Hozzászoktunk a rövid, tömör kommunikációhoz, ami kevésbé bátorítja a mélyebb beszélgetéseket és a kérdések feltevését? Nem tudom, ezt valahogy nem érzem. Sokkal egyszerűbb csetelni, mint kézzel levelet írni, így akár kérdezhetnénk többet. Bárkitől. Talán abban van valami, hogy az internetes, okostelefonos érintkezés miatt egyre kevésbé tudunk, akarunk kapcsolódni. Annyira sok dolog van körülöttünk, annyira sokan akarnak tőlünk valamit. Néha olyan ez az online kommunikáció, mint eső után a tóparton a sok szúnyog.

Ááááá, hagyjatok!

Szóval erről lenne szó? Lehet, hogy nem akarunk kapcsolódni? És mi köze van a kérdéseknek a kapcsolódáshoz? Visszatérve a korábbi példámhoz, amikor az ifjú hölgy megkérdezte, miért nem kérdezek. Én meg egyszerűen átraktam rá a felelősséget: majd elmondod magadtól, amit akarsz. Én is azt teszem. 😊atyám, ez rettenetes.

Szóval, abban talán meg lehet egyezni, hogy a kérdés nem más, mint az érdeklődés és talán az empátia egyfajta kifejezése. Kíváncsiság. A kíváncsiság és a befogadás képessége meg marhára fontos, ha másokhoz akarunk kapcsolódni. Amikor kérdéseket teszek fel, azt mutatom, hogy valóban érdeklődöm a másik személy iránt. És persze a kérdések valahogy mélységet is adnak a beszélgetéseknek. Egy-egy jól megfogalmazott kérdés lehetőséget ad arra, hogy a felszínes beszélgetéseken túl mélyebb témákba merüljünk el. És ez kell ahhoz, hogy jobban megértsük a másik fél nézőpontját, érzéseit és motivációit. Hogy mire is gondolt, amikor mondott valamit. Hisz lehet, hogy számára az a mondat, az a szó, teljesen mást jelent, mint nekünk.

Önmagunktól kérdezünk?

Érdemes lenne visszamenni az alapokhoz és kivenni a beszélgetésből a többieket. Hisz ki ne szokott volna önmagával beszélgetni. Bár ugye ez olyan hülyén hangzik. Feldmár feszegette ezt a kérdést az egyik könyvében, amit olvastam. Hogyan tudunk önmagunkkal beszélgetni, ketten vagyunk? Elég friss élmény ez nekem. Az elmúlt időszakban sokat dumálok önmagammal. Pár éve, a cégeladásom után az életem olyan kérdéseket tett fel nekem, amiket első körben próbáltam minden erőmmel visszagyömöszölni oda, ahonnan az elkezdett kifele nyomulni. És ezek a kérdések rettenetesek voltak. A helyemen vagyok? Elhagyjam a feleségem? Milyen ember az, aki ezt megteszi? Milyen apa az ilyen? El fogom veszteni mindazt, amit eddig elértem?

Nem akarok ilyeneket kérdezni!

Nem kellett akarni. Kétségbe esve próbáltam a kérdéseket visszatuszkolni, de azok kifolytak a kezeim közül és az arcomba robbantak. Onnantól kezdve próbáltam azokat a válaszokat megadni, melyek elfogadhatóak nekem. De valahogy az a belső én, akivel beszélgettem, újra és újra feltette a kérdéseket. K…a kérdések!  Nem mertem önmagammal, a saját kérdéseimmel szembenézni. Nem a válaszoktól féltem, azokat igazából ismertem. A cselekvéstől féltem. A válaszok hatásától. Hát én nem csodálom, hogy nem akarunk bizonyos kérdéseket feltenni magunknak. De azt sem csodálom, hogy ezek a fel nem tett kérdések széttépnek minket belülről. És majd megtapasztaljuk, nem az a kérdés, hogy elő fognak-e jönni, csak az, mikor és hogyan.

És ha előjöttek, az önmagunknak adott válaszok mennyire lesznek kényelmetlenek? Lépj ki a komfortzónádból! Anyád! Fáj a válasz? Ha a kérdés fáj, a válasz is fog.

Hogyan győzzük le a kérdéseinket?

Pasi vagyok, velem ne szórakozik senki, főleg nem valami idétlen kérdés. A megoldás egyszerű: adjunk válaszokat azelőtt, hogy kérdéseink lennének. Ennyi. Ha van válasz, nem kell kérdés. Ha erős a kérdés? Legyen erős és határozott a válasz. Engem nem fog csesztetni egy hülye kérdés sem. Majd én megmondom, mi van. És ennyi.

Nem kérdeztem. Sem önmagamtól, sem másoktól. A kérdés megnyitja azt a teret, amit nem ismerek. Milyen egy ismeretlen tér? Félelmetes. Legyen a világ olyan, amilyennek én gondolom. A te világod is legyen olyan, mert ha a te világod olyan, mint az enyém, akkor az már közös világ. Nem is közös, már az is az enyém, egy gondolat gyarmat. Máris több lettem. Szóval nem kérdezek, megmondom. És ezzel irányítok. Mindent. Mindenkit. Akit meg nem, az nem is érdekel. Az hülye. Vagy veszélyes.

Hódítok, vagy felfedezek?

Szóval kérdezni veszélyes. Veszélyes, mert olyan dolgokat tud megmutatni, amiket nem ismerünk. Szeretnénk-e megismerni önmagunk azon részeit, amiket eddig eldugtunk magunk elől, vagy csak egyszerűen még nem ismertük meg. Szeretnénk-e a másikat megismerni? Szeretnénk-e megérteni a másikat akkor, amikor olyan dolgot mond, mit nem értünk. Vagy csak kolonizálni akarjuk a világát azzal, hogy olyanra festjük, színezzük, ami nekünk tetszik azért, hogy az ő világa is olyan legyen, mint a mienk.

És ha olyan lesz, akkor már ketten vagyunk egyformák és akkor kicsit biztosabbak lehetünk abban, hogy nem vagyunk egyedül.

De nem, nem vagyunk egyedül. Akkor sem, ha a mi világunk más, mint a többieké. Attól csak mások vagyunk.

Különlegesek.

—
A cikk eredetileg a vendler.hu blogon jelent meg.