Azt hiszem, kapcsolatfüggő voltam, nem tudtam elképzelni magam egyedül. Kellett mellém valaki, akivel együtt jó. Ha jól emlékszem, 1994 őszétől volt egy kb. egy éves időszakom, amikor egyedül voltam. Utána egy nagy ugrás az időben egészen 2021 őszéig, amikor laza 27 év után újra egyedül lettem. Ez az időszak volt az egyik legmeghatározóbb élményem az önismeretemben. Ebben az időszakban ott lebegett előttem a kérdés, kik voltak azok a nők, akik meghatározták az életem, mi is a közös bennük… 

Kik voltak ők?

Jöhet a klasszikus válasz, mindegyik az anyám volt! Persze. Szóval, kik voltak azok a nők, akik olyan sokáig megadták azt a teret nekem, amiben az lehettem, aki lenni akartam. Ahogy ültem és rajtuk gondolkodtam a fene nagy magányomban, egyre határozottabban formálódott a válasz. Tehetségek voltak, okosak, valamiben különlegesek.  Azt hiszem, nem is tudtam volna magam tartósan másmilyen nő mellett látni. Mindemellett ezek a nők valahogy nem látták meg önmagukban ezt a tehetséget, vagy nem hitték el, vagy csak nem tudták, hogyan tudnák önmaguk sikerére átváltani mindezt.

Hát majd én segítek!

Segítek. És talán itt jön az anyám. Az anyám, aki tehetséges volt a szakmájában, az országban az egyik legjobb diák. De az élet és talán a saját félelmei nem engedték, hogy azzá váljon, aki lenni akart. És gyerekként nem tudtam neki segíteni. Hát majd akkor segítek annak a nőnek, aki mellettem van, aki a társam. Hisz ez a férfi dolga.

Majd én megoldom!

Szerintem csináld így, meg csináld úgy. Kockáztass, szervezz, intézd el! Nem látod, hogy mit kellene?! Hát mutatom. Nem érted? Most mitől félsz? Itt vagyok. Jajj már, ne legyél ilyen… Majd én elmondom…

És ezek a mondatok, a nagy segíteni akarásom, valahogy mind csak azt sulykolták a másikba, hogy ő nem tudja ezt. Bezzeg nekem milyen könnyen megy. Én meg nem értettem, mi a baja a másiknak. És valahogy a másik és köztem csak nőtt a távolság, a meg nem felelés érzésétől és mindattól, amit ez hoz a hétköznapokban.

Mit tegyek?

Nem volt sok tartós kapcsolatom, de mindegyikben, ilyen-olyan módon, de elhatalmasodott ez az érzés. A másikban a kevésnek levés, bennem meg talán az, hogy már megint nem tudok segíteni. Már megint itt van az a valami megfoghatatlan érzés. Talán az, hogy nem tudok az a férfi lenni annak a fontos nőnek, aki mellett ő az lehet, aki lenni szeretne. Vagy inkább az, akinek én gondolom, hogy lenni szeretne.

Szóval, mit tegyek?

Ezt a kérdést ízlelgettem újra és újra akkor, ott 2021-ben a nagy magányomban. Ha összejövök valakivel és felismerem a tehetségét fel nem ismerő okos, tehetséges nőt, meneküljek? Hisz kudarcra van ítélve a dolog, ezt mutatja az életem. De miért menekülnék? Hisz a kémia az kémia. Mondjak nemet arra, amire zsigerből egy IGEN jön? Hm. Neeem, nem akarok nemet mondani. Akkor? Azt hiszem, igent kell mondanom, ha ez jön mélyen a szívemből és pusztán egy dolgom van: megérteni, hogyan lehetek az a férfi a nő mellett, aki mellett a nő az a nő lehet, mert mer az lenni, aki ő szeretne lenni.

De mit csináljak???

Hát ez az. Szerintem semmit. Mi kell ahhoz, hogy valaki el tudja hinni önmagáról, hogy az aki ő, az elég jó, sőőt nem csak elég jó, hanem különleges – legalább a másiknak. Hisz belőle csak egy van. Amikor azt látom, hogy a párom az élete akadályfutásán újra és újra nekiszalad a palánknak, megütve magát, esetleg beleesve a sárban, elkeseredve törölgeti magáról a mocskot, ami rákerült, nem kell odakiáltanom: akadááály, nem lááátod? Látja. És fáj neki. Szóval, csak felsegítem, esetleg leporolgatom… de talán csak átölelem, megfogom a kezét, vagy csak picit távolabbról belenézek a szemébe, hogy érezze, nincs baj. Megpróbálhatja újra. Akkor, amikor úgy érzi, itt az idő.

Szóval, elég talán csak ott lenni mellette. Szeretni, biztonságot adni. Érzelmileg, anyagilag. Amire lehetőség van. Vagy csak megpróbálni megérteni azt, amiben ő van épp és megnyugtatni: minden rendben. Mert a sok falnak rohanás után már az is óriási dolog, ha újra megpróbálod, függetlenül attól, sikerül-e a következő akadályt megugrani.

Így érkezett meg az életembe Kata. A tehetséges, a mindenre kíváncsi, a problémamegoldó és persze a gyönyörű nő, aki bár óriási ambíciókkal, de bátortalan önérvényesítéssel beszélt az álmairól. Tanulom, hogyan lehetek mellette, mint férj, mint cégtárs, mint támasz. A cég elindult, egyre többen ismeritek meg azt, amit ő alkotott. Egy nagy akadály megugorva.

Várom a folytatást. Kíváncsian nézem, ahogy a mindennapjainkban Kata lépésről-lépésre haladva valósítja meg önmagát és ezzel picit mindig közelebb jut ahhoz, aki ő valójában. És ezzel picit én is közelebb jutok ahhoz, ami eddig sosem sikerült az életemben.

Jó társsá válni.

Az eredeti cikk a vendler.hu blogon is megtalálható.